Mit kell tudni a szilvafákról? - 2. rész

További érdekességek a szilvafákról!

Télen magányosan áll kusza, fekete tüskés ágaival, út menti sövényt alkotva vagy csomókban kopár domboldalakon, és ilyen sivárságban él egész április közepe tájáig, amikor megkezdődik a virágzás. Távolról megtéveszthet bennünket és eltűnődhetünk, hogy ez valóban egy hosszúra nyúló hótorlasz, amit az észak-keleti vihar szállított előző éjjel, és a dombok lejtőin fekszik, de közelebbről felismerhetjük a szilárd tüskékben végződő fekete ágakat a habfehér szirmok közé rejtőzve. Aztán mikor a nap kipillant a szürke felhők közül a havas ágakra, mint a habzó hullámok a hangoskodó szélben, a növény szépségének köszönhetően elfelejtjük a zord időjárás okozta baljós előjelet.

Néhány héttel később, virághullás után, a levelek megjelenésével a kökény összegabalyodott tüskés ágai nyújtanak védelmet a tollas fészekrakó barátainknak. Mivel a kökény fája kemény és ágai kócosak, kitartó ellenállást tanúsítva a metszőollóval szemben, nem bizonyul a legjobb kerti sövénynek, szemben a gyertyánnal vagy galagonyával, melyek amellett, hogy hasznosak, festői képet nyújtanak az út menti kerítések mellett.

Ősszel az érő kökénynek, bár kék, a reggeli harmat elveszi fényességét csendesen tiltakozva a részleges megfigyelés ellen, mely szerint a kökény fekete. A kökényvirág eleinte liláskék színű, a közönséges kerti szilváéhoz hasonlóan, viszont ahogy érik, a kökény nem édesedik, mint a szilva vagy a damaszkuszi szilva, virágait fiatalságával és szépségével együtt veszíti el, selymes gömbölyű golyócskáival kedveskedve a madaraknak és gyerekeknek, akik ha megkóstolják, savanyú fintort csal az arcukra. Később feketés lila színük lesz, majdhogynem fekete.

A damaszkuszi szilva (Prunus institia) keletről, pontosabban Damaszkuszból ered, napjainkban zöld színű gyümölcséért termesztik.

Ahogy már korábban említettem, a szilva minden valószínűség szerint mesterséges termék, mivel a faj vad állapotban nem létezik, a rómaiak vezették be, és kétségtelenül nagy mennyiségben termesztették. Ezért van az, hogy nevét legtöbb nyelven a latin Prunus elnevezésből származtatták. A szilvát is a szőlőhöz hasonlóan napon szárították, ez főleg Dél-Franciaországra jellemző, ezért nevezik a szárított, aszalt szilvát angolul „french plum”, azaz francia szilvának, viszont Spanyolországban, Portugáliában, Boszniában és Szerbiában is foglalkoznak szilvaszárítással (aszalással).

Számos szilvafajtát termesztenek, melyek gyümölcsének színe rendkívül változatos (zöld, halványsárga, piros, feketés lila, liláskék), alakjuk is változó gömbölyűtől hosszúkásig vagy tojás alakúig, lehet hegyes vagy tompán lekerekített egyik vagy mindkét végén, méretük pedig 2-10 cm átmérőjű lehet. Könnyen elhihető, hogy néhány nagyobb gyümölcsevő madarunk általában egészben lenyeli a kökény csonthéjas bogyóját, ily módon segítve a faj szaporítását, ez viszont nehezen lenne elképzelhető a szilva esetében.

Ugyanakkor a termesztett szilvafajták is jelentősen különböznek egymástól a csonthéj méretében és alakjában, a gyümölcs ízében, valamint az érési időszakban. A zöld ringló és a damaszkuszi szilva olyan fajok, amelyeket magról szaporítanak, viszont a gyakorlatban többnyire a bujtvánnyal vagy oltóággal történő szaporítási metódust használják.

A szilvafát természetesen főként gyümölcséért értékeljük, viszont fája is megbecsülendő. A kökény nagyon kemény és erős fájánál semmi nem jobb sétapálcának. A gyönyörű sötét bíborszínű szilvafa fényezésre is alkalmas, furnérlemez készítésre használják, és minden bizonnyal a legszebb faanyag.