Ismerjük meg a fákat! - A boszorkányfa

A közönséges szilfa elnevezést inkább több, meglehetősen különböző fajta esetében alkalmazzák, mintsem a jól meghatározott, jellegzetes fajtáknál. Ezeknél a családoknál az a közös, hogy nem termelnek fattyúhajtásokat; ágai általában csüngők, szárnyas magháza többé-kevésbé tojásdad alakú, a magház üreg a közepétől kissé lejjebb található és a magja termékeny. Bár a laikusok számára, a magház üreg elhelyezkedéséhez hasonló jellegzetességek csekély fontosságúnak tűnhetnek, mégis gyakran, mint a jelen esetben is, a legkönnyebben észlelhetők; és amikor már megismerkedtünk a növekvő növények általános külsejével, az ilyen eltéréseket gyakorta olyan részletek erősítik meg, melyeket sokkal nehezebb szavakkal leírni.

A hegyi szil (Ulmus glabra) nem nő olyan magasra, mint a közönséges szil, bár törzskerülete utoléri azt.

Kérge rugalmas, de nem minden fajta esetében; viszont minden egyes ága lefelé hajlik és leveleinek többsége nagy, durva és szabálytalanul fűrészes, ugyanakkor fonákja egyenlőtlenül vagy "ferdén" kerekded. A levelek tehát nagyon hasonlítanak a mogyoró leveleire, amelytől régebbi, varázsmogyoró elnevezését kapta.

Az átlagos hegyi szilnek sima, vékony kérge van és súlyos, vízszintesen hajtó ágait nem terjeszti ki, mint a közönséges szil.

Továbbá jelentősen korábban virágzik, mint az utóbbi és annak lependékei, még a levelek első megjelenése előtt, feltűnő, halvány zöld szárnyszerű fürtöket hoznak létre az egyébként csupasz áprilisi ágakon. A törzse általában nem nő túl magasra, bár kerülete igen jelentős méretű; a tartó tagokon több hullámzó vessző csüng alá és részben eltakarják az éretlen gyümölcsök vagy a halvány zöld zsenge levélhajtások, függetlenül attól, hogy egy meredek járdaszélen nő vagy elszigetelten magaslik egy parkban. Gilpin azt mondja róla, hogy

„ Talán, általánosságban véve sokkal festőibb, mint a közönséges szil, mivel sokkal hanyagabb a tartása,  ugyanakkor, e hanyagságnak köszönhetően igen nagy mértékben veszít ama vidám csúcsából, amely vonzza a fény tömegeket és, amit a közönséges szil esetében megcsodálhatunk. Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy amikor a közönséges szil társaságát élvezi, kérge valamelyest világosabb árnyalatú."

Magyarázatként a fenti szövegrészhez, Sir Thomas Dick Laude megjegyzi:

„Készen állunk azt hinni, hogy Mr. Gilpin nem igazságos a szillel szemben. Mi úgy véljük, hogy a hegyi vagy a skót szil, a brit erdőség legszebb fája. A törzse, gyakran előforduló hatalmas dudoraival, annyira szembetűnő és festői; ágai és vesszői annyira szabadon és kecsesen nőnek; lombozata pedig, levelek és fürtök nélkül is nagyon dús; csúcsa általában oly tömör és töredezett, hogy a park fái közül a legnemesebb külsővel látja el; és amikor vadon él Skócia sziklás tájainak közepette, úgy tűnik, hogy nincs még egy olyan fa, amely oly sok kellemes és különböző jellemzővel rendelkezik."

Talán el kell ismerni, hogy a nyár közepén az összes szil fakó színű, és körvonalai nem ritkán unalmasak. Tavasszal és ősszel képezik a táj legfestőibb szépségét; ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezek és más fák tavaszi és őszi szépségeit a művészek és a táj kertészek is felismerjék. A kertésznek hatalmas előnye van a festővel szemben, hiszen az ő anyagát már a Természet előkészítette; a képzelet viszont kevés harmonikusabb színhatást képes ihletni, mint a márciusi szilfa ágain csüngő porzós virágok ittas fürtjei, vagy a későbbi halványzöld termések csomói, esetleg a fa októberi, világos citromsárgába történő borulása, mely ágról-ágra terjed, és amint az ősz megérinti a levelek széleit, azok áttetsző fűszerű zöldé változnak.

A hegyi szil gyorsabban nő, mint a közönséges szil és ezért fája is sokkal rosszabb minőségű, ami a keménységét és tömörségét illeti, viszont jobban lehet hasítani.

Azonban gyakran összetévesztik a szivacsos-kérgű parás szilt (U. suberosa) a valódi közönséges szilfával (U. campestris). Mindezek ellenére, a hegyi szil fája szívós, egyenes erezetű és, ha párolják, rugalmas; éppen ezért hajó építők és kerékgyártók használták, valamint szivattyúk készítésére is alkalmas. Mivel nem repedezik, hanem inkább sima lesz az állandó koptatástól, néha görkorcsolya, ásó nyél és targonca kerék gyártásához veszik igénybe; a törzsén található göcsök viszont, jól jönnek a bútorok furnérozásánál. Gerard azt állítja, hogy egykor a hosszú angol íjat is a szilből készítették, kemény kérgéből pedig kötelet.

U. suberosa

Az Oszlopos hegyi szil (U. montana exoniensis), amely esetenként a kertészetekben is fellelhető, egyszerűen „oszlopos" és levelei szorosan körbeveszik a felálló ágait. Mindez rendellenes vagy szörnyű külsőt kölcsönöz neki, és nyomát sem mutatja a megváltó szépségnek.

A Chichesteri szilfát (U. montana Vegeta), bár lehet, hogy nem is egyszer honosították, 1746-ban egy Wood nevezetű, Huntingdoni műkertész, a környéken összegyűjtött magokból növesztette. Több néven is ismerik: Huntingdoni, Scampstoni és sajnos amerikai szilfaként, bár, természetesen, igencsak eltér a szőrös gyümölcsű fajtáktól (U. americana), melyek nevét is kölcsönözték. Fája nagyon értékes és rendkívül gyorsan nő; gyakran egyetlen évszak alatt 18-30 méter hosszú hajtásokat képes növeszteni és az oltástól számítva tíz éven belül kilenc métert is nyúlhat. Selby szerint, Huntingdon és Nottingham megyékben sok ilyen öreg fa található.

A Canterbury szilfát (U. montana superba) a fiatalabb W. Masters nevelte Canterburyben található kertészetében és U. montana major néven osztotta szét. A Canterbury palántáknak nagyon nagy leveleik vannak és szintén gyorsan nőnek, de fájuk nem valami értékes.

Ami önálló fajtakénti besorolását illeti, a holland szil (U. hollandica) bizonyára több jogosultsággal rendelkezik, mint bármelyik eddig említett szil; viszont magja ritkán érik meg. III. Vilmos bemutatta megnyírt sövényeinek gyors növekedését. Ágai majdnem olyan szélesen kiterjeszkednek, mint a közönséges szilfa ágai és kérge, amely eleinte sima, később rugalmasabb lesz bármely más szilfa kérgénél, nem kivétel a parás szil sem (U. suberosa). Levelei nagyok és durvák, csésze-lependékeiből és porzószálaiból pedig egyenként nem öt, hanem négy van. Sok szilfa, amely a Kensington Palota közelében nő, ehhez a fajtához tartozik; de kivéve a szépen-barázdált kérgét és a gyors növekedését, felhasználása nem igen ajánlatos, mivel gyors fejlődése következtében, hajlamos a lombját könnyen elhullatni és nem alkalmas hajóépítésre vagy egyéb célokra.

Az a szil fajta, amelyből igen sok nő Essex-ben, az essexi szilfa (Syme U. Nitida fajtája vagy Edward Forster U. elegans-aMSS.), szép, egyenes szárú fa, mely kecsesen ível és ágai csupán kismértékben csüngnek, levelei nem túl nagyok, de simák és fényesek, árnyalatuk sötét zöld, csúcsai irányában pedig elhegyesednek és szélei szabályosan fűrészesek, elegáns külsejüknek köszönhetően némileg hasonlítanak a gyertyán lombozatára. Az összes felsorolt szilféle a hegyi szil csoportjába tartozik és a fákat ültetők szerint érdemes figyelembe venni, hogy mag-üregje középtáj alatt helyezkedik a lependékben. Hasonlóan a különböző idegen fa fajtákhoz, általában a tipikus skót szilfából oltották, amelyet szintén mag által szaporítanak. Mivel többnyire a parkokat díszíti, egyetlen fajtája sem múlja felül e tipikus külsőt, amely olyankor a legelőnyösebb a szemnek, amikor magában áll, hiszen csüngő ágai képesek megnyilvánítani természetes görbületüknek teljes kecsességét.

A neve okozta bonyodalom miatt, az európai megfigyelőknek többsége alig különböztette meg a hegyi szilt a köszönséges szilfától. A Surrey-i Ashtead Parkban áll egy csodálatos fa, amely állítólag William Rufus idejéből származik. Masszív, de mostanra már többnyire elrothadt törzse és ágainak széles terjedelme, Allan Quatermain idézetét juttatja a fák szerelmeseinek eszébe:

Surrey-i Ashtead Park, szerelmesek helye

- „Én szeretem a jó fát," mondja. „Oly masszívan és erőteljesen magaslik, és mégis olyan gyönyörű, mint az emberek többsége. Míly büszkén emeli mezítelen csúcsát a téli viharokban, és milyen teljes szívből örül, ha a tavasz újra eljön! Amikor a széllel beszélget, hangja is oly előkelő: ezer szélhárfa sem egyenlítheti ki hatalmas leveleinek sóhajtozó gyönyörűségét. Egész napon át a napfény felé nyúlik, éjszaka pedig a csillagok felé, és így, szenvtelenül, de mégis élettel teli, évszázadok óta tűri - akár viharban, akár napfényben hogy az anyaföld hűvös keble életben tartsa - és, az évek lassú előrehaladtával, megismeri a növekedés és a pusztulás hatalmas rejtelmeit. És ez így megy generációról generációra, túlélve embereket, szokásokat és dinasztiákat - megőrizve nem csupán a tájat, amelyet feldíszít, hanem az emberi természetet is - addig a bizonyos napig, amikor a szél megnyeri a hosszú csatát és örömtáncot jár a visszaszerzett területen vagy, amíg a pusztulás végérvényesen hatalmába borítja, az ügyeskedő gombák munkáját. Ah! Az ember kétszer is meg kellene gondolja, mielőtt kivág egy ilyen fát!"