Miben áll a nyárfák különlegessége? - 3. rész

Kasmírból került be Dél-Európa országaiba is, „népszerű” nevét (popular-poplar-populus) több nyelven is (angol, francia) gyakori előfordulásának köszönhetően kapta, mivel a Pó és Lombardia más folyóinak partján napjainkban is készségesen nő „saját vetésű” magokból; ez Angliában már nem lenne lehetséges.

Figyelembe véve, hogy Franciaországba csak 1749-ben, Angliába pedig 1758-ban telepítették be, érdekes William Turner kétszáz évvel azelőtti írása a „Names of Herbes” 1584-ból, amelyben ezt írja a nyárfáról: A nyárfának két fajtája van, az első fajta görögül Leuce, latinul Populus alba, angolul white poplar, hollandul wisz sarbach (fehér nyár). Ez a fajta a Pó folyó partján gyakori. A másik fajta neve görögül Argeiros, angolul black poplar (fekete nyár).

Néhány évvel azelőtt, hogy a „Names of Herbs”-t kiadták, Turner Olaszországban utazgatott, és akkor láthatott igazi jegenyenyárfát. Beszámolójában viszont semmi jel nem mutat arra, hogy több fajtát különböztetne meg, mint ahogy azt ő a görög és angol nyelven is létező nevek alapján felvetette.

A legtöbb gyorsan növő, szórt likacsú fához hasonlóan, a jegenyenyárfa sem egy hosszú életű fa. A mi éghajlati feltételeink között körülbelül 100 évet él.

Ha végignézünk a tájon, egy nyárfasor a szabályszerűség hangulatát keltheti bennünk, később aztán szabálytalanul körvonalazott merev sorként jelenik meg előttünk. A jegenyenyárfa szépsége abban rejlik, hogy magas, egyenes növésű, ellentétben a gömbölyű koronájú fákkal és csodálatraméltó kontrasztba állítható a vízszintes, sík vízparttal, ahol oly gyakran megtalálható.

Míg Lombardiában és Franciaországban általában élő sövényként, hosszú, határozottan monoton sorba ültetik, nálunk rövidebb sorokban bukkannak fel és díszítik a tájat. Nem szereti az egyedüllétet, mindig csoportosan ültessük úgy, hogy a függőleges, zöld tollak legyenek szembeállítva az olyan vízszintes vonalakkal, mint a folyópart, az út, a vasúti töltés, vagy a viaduktok és csatornahidak boltívei.

A friss sarjak kifogásolják, ha pázsit mellé ültetik őket, kizárólag művészi megfontolásból szokás a nyárfákat sorba ültetni bizonyos távolságra a háztól vagy olyan helytől, ahonnan később gyönyörködni lehet benne.

Annak ellenére, hogy a mi éghajlatunkon nem túl gyakran fordul elő ez a nyárfafajta, amely a márciusi szélben elhullatja fodros, hernyószerű, fura zöld és barna színű barkáit, és következésképpen nem termel gazdagon kitörő toktermést, amely rengeteg, selymes, fehér szőrtincsek közé beágyazott magot takar, a lombozat szépsége nem megvetendő.

A jegenyenyárfa szépségét elsősorban magas termetének köszönheti, a gömbölyű koronájú fák irigységére. Gyakran élő sövényként, sorba rendezve, máshol dísznövényként ültetik.

Április végén, május elején, mikor a fák többsége kizöldül, a jellemzően hosszú levélnyélen előbújnak a kis háromszögű levelecskék az aranyszín csodálatos árnyalataiban (egyszer sárga, máskor barna, vagy rozsdaszínű) villognak a napfényben, majd úgy döntenek, hogy fakózöld ruhát öltenek.

Aztán ősszel, amikor a legtöbb fa már csupasz, ugyanezek a levelek, amelyek túlélték már az októberi napéjegyenlőséget, szinte makulátlanul tiszta citromsárga vagy esetleg világoszöld színben fénylenek az őszi naplementében.

A jegenyenyárfa magas egyenes törzse általában eléri a 20-25 métert, de meghaladhatja a 30 métert is, fája puha, szivacsos, a papírkészítés értékes alapanyaga, de kannát is készítenek belőle. A nyárfafélék csoportjába tartozó fákhoz hasonlóan a fa kérgében található keserű anyagot, amely frissítő és lázcsillapító hatású, a gyógyszeriparban használják fel.